A konszociáció Erdélyben. Folyamatok és modellek

A Provincia hasábjain több olyan téma került a középpontba, amely az etnikai/nemzeti törésvonal értelmezését és túlhaladását célozta. Ezek közé sorolom az erdélyi irodalomról, a konszociációról, a polgári nacionalizmusról, a transzetnikus pártról, valamint a közös történelemről szóló írásokat és vitákat. Időnként, ki nem mondva ugyan, a kérdés így tevődik fel: mit tehet a felvilágosult, européer erdélyi román és magyar értelmiségi, közéleti szereplő a központosított nemzetállam leépítése irányában, úgy, hogy saját nemzeti identitása/érdeke ne sérüljön (túlságosan). Az alapgondolat, hogy olyan struktúrákat kellene létrehozni a romániai társadalmon belül, amelyek egyszerre tudnák biztosítani Románia kiemelését a failed states-ek kategóriájából és a románok és magyarok békés egymás mellett élését.

A viták két törésvonalat emelnek ki: az egyik az etnikai/nemzeti (a románok és magyarok közötti), a másik pedig a regionális (az Erdély és Románia többi része közötti). Olvasatomban, az első számokban, talán Az erdélyi kérdés (1) hatására, a hangsúly inkább a regionalizmuson és a föderalizmuson volt, míg az utóbbi időben az erdélyi közös jegyeket kereső gondolkodás, illetve az erre épülő lehetséges politikai cselekvés és keret megalapozása vált központi kérdéssé. Az erdélyi irodalommal, a polgári nacionalizmussal, illetve a transzetnikus történelemírással foglalkozó Provincia-számok a közös politikai kultúra kialakítását szolgálják, a transzetnikus párt és a konszociációs modell pedig a politikai keret és a közös politikai cselekvés létrehozására irányul.

A térség kérdéseivel foglalkozók ma mindenekelőtt azt vizsgálják, hogy miként alakulnak ki a demokráciák Közép- és Kelet-Európában. Az elemzések, bevallottan vagy nem, arra építenek, hogy az államszocialista rendszerek bukása után demokratikus rendszerek jönnek létre a térségben. Egyetértek azzal, hogy az előbbi nem-demokratikus politikai rendszerekhez képest eltolódást figyelhetünk meg a piacgazdaság, a parlamentarizmus, a szabadságjogok irányába, viszont a balti–lengyel–cseh–magyar–szlovén tengelytől keletre ez a folyamat sokkal lassúbb. Itt általában csak formális értelemben vett demokráciákról beszélhetünk, a szubsztanciális demokrácia kialakulása még várat magára – ha egyáltalán kialakul valaha. Tehát ha a kérdést ebben a politológiai keretben elemezzük, nem csak a konszociációra, hanem a demokráciára is hangsúlyt kell fektetnünk. Bármennyire is közhely, a demokrácia csak úgy képzelhető el a térségben, ha megteremtődnek azok a politikai keretek, amelyek között a nemzeti kisebbségek megőrizhetik nemzeti azonosságukat. Ehhez pedig szükség van mind az államon belüli kisebb egységek kialakítására, mind a kisebbségek önálló intézményeire. Egy ilyen lehetséges modell a konszociációs demokrácia. (2)

Az Arendt Lijphart nevével fémjelzett konszociációs demokrácia modelljének, értelmezésemben, egy szociológiai és egy politológiai része van. A szociológiai része a plurális társadalmak jellegéről és a szubkultúráik jellemzőiről szól, a politológiai pedig az ilyen helyzetekben kialakuló vagy kialakítandó politikai rendszerről.

A modell szociológiai részében, ha azt Romániára alkalmazzuk, mindjárt az elején hangsúlyoznunk kell, hogy bár a modell értelmében két szubkultúráról, valamint ezek intézményesült formáiról – két pillérről vagy oszlopról – beszélhetünk, a románról és a magyarról, igazából csak az egyik, a magyar működik autonóm szubkultúraként. A román szubkultúra nem intézményesült az etnikai törésvonal mentén, míg a magyar szubkultúra egyértelműen az etnikai törésvonal által meghatározottan intézményesült. A lijpharti értelemben egy szubkultúrát nem lehet csupán egy törésvonallal meghatározni: szükség van több egymást megerősítő, átfedő törésvonalra. A romániai magyarság esetében ezt a törésvonalat a következő tényezők határozzák meg: a nyelv, a vallás, a földrajzi elhelyezkedés és legfőképpen a nemzet/etnikum. Természetesen egy alapos elemzés kimutatná, hogy ezek közül egyik sem annyira egyértelmű, mint ahogy azt az elemzők hinni szeretnék. (3) Csupán annyit állítok, hogy ezen törésvonalak egymásratevődésével, amelyek közül a nemzeti/etnikai a legfontosabb, viszonylag jól körülhatárolható a romániai magyarság, és szubkultúraként (4) értelmezhető.

A nemzeti törésvonal a 19. század óta, a térség modern nemzeteinek kialakulása időszakától meghatározó a térségben. A nemzeti intézmények hatásának megfelelően a nemzeti keretekben intézményesült (újra) a nyelv, a vallás. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, valamint az 1989-es rendszerváltozások abban a korszakban zajlottak le, amikor az államok és a nem-domináns etnikai csoportok (nemzeti kisebbségek) a nemzeti elv mentén szerveződtek(nek), és nemzetépítő vagy nemzeterősítő politikát folytatnak. Mindkét, a térség számára kulcsfontosságú átalakulás alakította ezen nemzeti csoportok politikai törekvéseit és mozgásterét, viszont nem vezetett a nemzeti elv háttérbe szorulásához, sőt egyértelműsítette azt. Ez egyaránt érvényes a mindenkori többségekre és kisebbségekre. A többség, illetve kisebbség nemzetépítő politikája az etnikai/nemzeti törésvonal megerősödését eredményezte.

Ilyen helyzetben nem könnyű olyan politikai megoldást találni, amely figyelembe veszi az előbbi tényeket, és egyidejűleg túl is akarja azokat haladni. Egy korábbi munkámban arra a ma is vallott következtetésre jutottam, hogy Romániában nem alakulhat ki konszociációs demokrácia, viszont az országban jelen vannak bizonyos konszociációs jellegű egyeztető mechanizmusok (5). Nemcsak abban az esetben, amikor az RMDSZ kormányon van, hanem önmagában attól a helyzettől meghatározva, hogy az RMDSZ a magyar szubkultúra politikai képviselője. Ezért állíthatjuk azt, hogy az RMDSZ konszociációs jellegű politikát folytat 1989 óta. És így lesz ez mindaddig, ameddig sikerül meggyőznie saját szubkultúrája választóit, hogy rá szavazzanak.

A konszociációs berendezkedés egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem országon belüli területi egységekre épül, hanem a törésvonalak által meghatározott szubkultúrákra. Ilyen értelemben rokon az ausztro-marxisták által javasolt személyi autonómiával. És nem rokon a föderalizmussal, illetve a területi autonómiára épülő koncepciókkal. Helyesen jegyzi meg Szász Alpár Zoltán az erdélyi konszociációs lehetőségekre vonatkozóan: ahhoz, hogy „a konszociáció intézményi keretei megteremtődjenek, (…) az állam területi szerkezetének kellene megváltoznia" (6). Gabriel Andreescuhoz és Szász Alpár Zoltánhoz hasonlóan rövid távon én is kevés esélyt látok erre. Viszont ha az állam területi szerkezete megváltozik, azaz kialakul egy szövetségi föderációs berendezkedés, akkor egy olyan területi egységen belül, amelyben a magyarok demográfiai súlya számottevő, nem kizárt ennek lehetősége. Ebben az esetben sem alakulna át területivé a modell, hanem egy országon belüli kisebb egységben valósulna meg.

A tranzitológusok szerint ahhoz, hogy egy törésvonalakon alapuló plurális társadalomban kialakuljon a demokrácia, létre kell jönniük olyan törésvonalaknak, amelyek túllépnek a létező (etnikai) törésvonalon. Ilyen lehet a – vélt vagy valós – civilizációs törésvonal, illetve a gazdasági törésvonal. Némi megszorítással elfogadhatjuk, hogy Erdély és Románia többi része között létezik ilyesmi, habár véleményem szerint Erdélyen belül is meg lehetne húzni egy olyan vonalat, amelyre ez érvényes (lásd például Hunyad megye helyzetét). A Molnár Gusztáv által jellemzett négy pillér/szegmens inkább politikai preferenciaként írható le, mint tényleges szubkultúraként. Nagy gondban lennénk, ha ezt a lijpharti módszerrel próbálnánk meg meghatározni; a transzszilvanizmuson vagy ellenzésén kívül mi határozza még meg a szegmenst?

Molnár Gusztáv az Erdélyen belüli konszociációról gondolkodik, amely a „transzszilvanista” román és magyar politikai elitek egyfajta kiegyezéséről szólna. Gabriel Andreescu az RMDSZ kormánykoalíciós részvétele felől közelíti meg – ahogy ő használja a fogalmat – a konszenzuális modellt. (7) Természetesen a konszociációs modell pártok közötti kapcsolatokban manifesztálódik, viszont ez csak a modell politológiai része, és ebben az értelmezésben konjunktúrafüggő. Ahhoz, hogy konszociációs demokráciáról beszélhessünk, nem elég, ha az elitek (Románia esetében az RMDSZ-vezetők és valamelyik román párt vezetősége) egy-egy kormányciklusban kölcsönösen előnyösnek találják a közös kormányzást. Arra is szükség van, hogy saját szubkultúrájukat ennek az együttműködésnek az előnyeiről meggyőzzék, valamint arra, hogy a mindkét részről megkötött kompromisszumot a saját szubkultúra nagy többsége támogassa. Az RMDSZ és az erdélyi magyarság részéről a helyzet viszonylag egyszerű, a gond inkább azzal van, hogy román részről nem egyetlen szubkultúráról beszélünk (még akkor sem, ha ez magyar részről gyakran így tűnik). Tehát az RMDSZ, az erdélyi magyarság nem a „másik” szubkultúra elitjével egyezkedik, hanem egy politikai párttal, amely igazából nem támaszkodik egy szubkultúrára. Kissé egyszerűsítve: az a tény, hogy a románok többsége nem támogat bizonyos kisebbségi követeléseket, még nem jelenti azt, hogy mindannyian egy szubkultúrához tartoznak, csupán azt, hogy a szóban forgó csoport egy részének egy bizonyos kérdésben ez a politikai álláspontja. Az RMDSZ és a hatalmon lévő párt(ok) konszociációs jellegű politikai alkukat kötnek, de mindezt nem nevezhetjük konszociációnak.

Az RMDSZ, Bakk Miklós szerint, az elmúlt tíz év folyamán három stratégiát követett: a nemzeti autonómia stratégiáját, az erdélyi regionális stratégiát, valamint a konszociációs stratégiát. (8) Mint írja, az első kettő „túlmutat a román állam jelenlegi szerkezetén”. A harmadik elvileg nem kérdőjelezi meg az állam szerkezetét, de átszervezi a többség-kisebbség viszonyát. Minthogy mindez csak egy konszenzualista politikai kultúra megléte esetén életképes, amelynek feltételei „Románia történeti örökségéből adódóan” nem adottak, Bakk Miklós végeredményben a konszociációs stratégia kapcsán is arra a következtetésre jut, hogy "a Provincia programja alapján az 'oszlop-társadalmasodás erdélyi feltételeit, regionális kereteit külön is" vizsgálat tárgyává kell tenni.

Gabriel Andreescu egyáltalán nem reflektál az erdélyi konszociáció kérdésére, viszont megteszi ezt Borbély Zsolt Attila. Ő lényegében egy ponton vitatkozik Molnár Gusztávval: az erdélyi társadalmon belüli törésvonalak értelmezése kérdésében. (9) A transzszilvanista és antitranszszilvanista románok, illetve magyarok felosztást Borbély nem találja helyénvalónak, és azt állítja, hogy a román elitet elsősorban a múlthoz való viszony, míg a magyar elitet a mindenkori román hatalomhoz való viszonyulás alapján kellene elemezni. A Borbély–Molnár vitában az a szemléleti kérdés a legfontosabb, amelyet úgy fogalmaznék meg, hogy az etnikailag szegregált társadalmon belüli konfliktusok mérséklését e szegregáltság erősítésével vagy gyengítésével lehet-e elérni. Közhelyszerűen, zsurnalisztikailag ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy „ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt”. Molnár Gusztáv ilyen közös alapot lát a román és magyar transzszilvanisták között, és az ő együttműködésüktől várja az elmozdulást. Borbély Zsolt Attila viszont az etnikai törésvonalat tartja meghatározónak, és a szubkultúrák közötti kiegyezésben lát perspektívát. Nézetem szerint Borbély megközelítése áll közelebb a konszociációs modell elméletéhez, elsősorban azért, mert a modell szociológiai követelményeinek inkább megfelel a szegmensek értelmezése.

Alapjában véve a vitában részt vevő minden szerző egyetért azzal, hogy a klasszikus konszociációs modell esélyei Romániában közel állnak a nullához. Viszont érdemes megvizsgálni, hogy mit lehet akár Romániára, akár Erdélyre vonatkozóan ebből a modellből hasznosítani.

Romániára vonatkozóan csupán a konszociációs demokráciákra jellemző kompromisszumok, tárgyalások jöhetnek számításba, amelyeket az RMDSZ – ellenzékből vagy kormányból – folytat a hatalmon lévő párttal, pártokkal. Csupán a magyarok esetében beszélhetünk az etnikai törésvonal mentén szerveződő intézményesült szubkultúráról. Ha Erdélyre szűkítve vizsgáljuk a konszociáció kérdését, ott is szembetűnő, hogy egyelőre csupán egy szubkultúráról van szó. És e szubkultúra elitjének egy része gondolkodik közösen a Provincia hasábjain egy még nem intézményesült szubkultúrába szerveződő elittel. A konszociáció az RMDSZ számára egy lehetséges stratégia, amelynek támogatására fel lehet sorakoztatni a romániai magyarságot, ma viszont még nem látható igazán az a szubkultúra, amelynek elitjével ki lehetne egyezni. A transzszilvanista román értelmiség azon szűk csoportja mögött, amely részt vesz ebben a vitában, ma még nem áll ott egy olyan szubkultúra, amely e csoportot támogathatná.

Nézetem szerint a romániai helyzet két nemzetépítő folyamattal írható le, s ezek egymást akadályozzák. Olyan verzió nem létezik, amely mindkét nemzetépítés számára kielégítő, így – a demokrácia érdekében – előbb vagy utóbb valamilyen kompromisszumot kell kötni, vagyis meg kell találni azt a modellt, amelyben egyik csoport sem érzi vesztesnek magát. Egy ilyen lehetséges kompromisszum a konszociációs demokrácia, viszont ennek per definitionem a szubkultúrákra kell épülnie megerősítve ezáltal a nemzeti kötelékeket és a nemzeti intézményeket. Ez viszont, akár tetszik, akár nem, kevés teret enged a transznacionális megközelítéseknek.

Jegyzetek
(1) Molnár Gusztáv, Az erdélyi kérdés, Magyar Kisebbség, új sorozat, III. évfolyam, 1997, 3.-4. Románul lásd az Altera c. folyóirat 8-as (1998) számában, valamint a Problema transilvană c. tanulmánykötetben (Iaşi, 1999).
(2) Az elméletet tudományos alapossággal ismertette Szász Alpár Zoltán a Provincia 2001, 3. számában.
(3) A vallási törésvonal úgy értelmezendő, hogy míg a magyarok többsége katolikus és református, addig a románok többsége ortodox; a földrajzi törésvonal pedig úgy, hogy a magyarok tömbben igazán csak Erdély egyes részeiben élnek.
(4) Jobb fogalomnak tartom a nemzeti kisebbséget, viszont a lijpharti modell fogalomhasználata miatt ezt a fogalmat is használom írásomban.
(5) Kántor Zoltán, National Minorities, Democracy and Consociationalism: the case of Hungarians in Romania, MA Thesis (Central European University), Budapest, June, 1996.
(6) Szász Alpár Zoltán, A demokrácia modelljei - esélyek és realitások, Provincia, 2001, 3.
(7) Vö.: Molnár G., A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben, Provincia, 2000, 6.; G. Andreescu, Az RMDSZ kormányon maradása jelentené a román konszenzuális demokrácia első szakaszát, Provincia, 2000, 7.
(8) Bakk Miklós, Az eredettől a kezdetig, Provincia, 2000, 7.
(9) Borbély Zsolt Attila, Összmagyarság és erdélyiség, Provincia, 2000, 8.

1968, Temesvár; szociológus, politológus, Teleki László Intézet, Budapest; vendégtanár: Kolozsvár és Temesvár; Kisebbségi nemzetépítés: A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség, Régió 2000, 3.; Az RMDSZ a romániai kormányban, 1996–2000 (Bárdi Nándorral), Régió, 2000/4.