utolsó frissítés: 2006. nov. 20.

A státustörvény és a magyar nemzetpolitika. Provincia, 2001. 5. sz.

A probléma
A státustörvény kérdését módszertanilag a nemzetpolitika keretében célszerű elemezni. Felvállalva vagy nem, minden állam folytat valamilyen nemzetpolitikát. A huszadik századi nemzetállam, amely az etnokulturális semlegesség látszatát igyekszik fenntartani, a gyakorlatban valójában valamelyik etnikum/nemzet – vélt vagy valós – érdekeit érvényesíti. A globalizáció, a modernizáció hatása megkérdőjelezi az állam szuverenitását, viszont ez csak egyes területekre igaz, a minket érdeklő nemzetpolitikát érinti a legkevésbé.(2)Elég csak a régi-új német állampolgársági törvényre vagy a francia állam kultúratámogatási politikájára gondolnunk. A nemzetpolitikának két vetülete van, amelyek vizsgálatát módszertanilag külön kell választanunk. Az egyik a saját nemzetállamban érvényesül, amit nemzeterősítő politikának (nacionalizmusnak) nevezhetünk, míg a másik az állam határain túl élőkre irányul, ezt anyaországi nacionalizmusnak nevezhetjük(3) (nacionalizmuson – értéksemlegesen – egyszerűen nemzeti elven alapuló politikát értve). Ebben a tanulmányban ez utóbbi kérdéssel foglalkozunk. Elgondolásában, a maga nemében a státustörvény nem egyedi; térségünkben Szlovákia, Horvátország és Románia is különleges elbánásban részesíti az etnokulturális értelemben vett nemzethez tartozókat.

A kiindulópont az, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. 1918 óta minden magyarországi kormány valamilyen módon viszonyul ehhez a tényhez, amely a magyarországi külpolitika egyik központi kérdésévé vált. Hosszú lenne vázolni a probléma történetét, ezért a jelen tanulmányban csupán az 1989 utáni időszakra vonatkozóan foglalkozunk a magyar állam és a határon túli magyarok kérdésével. Jelenleg nem képezi vita tárgyát a határon túliak támogatásának elve, különbségek csak a koncepciót illetően vannak.

A jelenlegi helyzet
A jelenlegi helyzet úgy foglalható össze, hogy Magyarország politikailag, erkölcsileg és anyagilag - az erre a célra létrehozott alapítványok által - támogatja a határon túli magyar intézményeket és szervezeteket. Ez a támogatás nem tudja ellensúlyozni a környező országok gazdasági helyzetéből fakadó hátrányokat és a perspektívahiányt(4). Emiatt sokan választják a magyarországi letelepedést vagy a (hivatalos vagy fekete) magyarországi munkát. A magyarországi munkavállalást, letelepedést különböző törvények szabályozzák, ám ezek esetében irreleváns a nemzeti hovatartozás. A letelepedésnél a magyar állampolgárságú felmenőkkel rendelkezők kedvező elbírálásban részesülnek, de egyetlen olyan kitétel sincs, amely nemzeti vagy etnikai alapon különbséget tenne a külföldiek között. Igaz, a magyar etnokulturális közösséghez tartozók magyar nyelvtudásuk és kapcsolataik miatt könnyebben jutnak munkához, illetve a szükséges engedélyekhez, valamint nagyobb valószínűséggel rendelkeznek magyar állampolgár felmenőkkel.(5) Eddig is léteztek a határon túli magyarságra vonatkozó jogszabályok és kedvezmények, amelyeket mintegy 150 jogi kitétel rögzített.(6) A jelenlegi törvénytervezet, amely deklaráltan kerettörvény, ezeket kísérli meg összehangolni. A már létező kedvezmények egyrészt formálisan jogszabályba rögzítettek, másrészt informálisak, és az elbírálás a hivatalok jóindulatától függ. Jelenleg a kedvezményezettek köre nincs meghatározva, és alanyi jogon sem jár semmi. A kedvezményeket nyújtók mintegy feltételezik, hogy ezek a határon túli magyarokra érvényesek, de formálisan sehol sem rögzítették, hogy ki számít annak.

A törvénytervezet előkészítése
A törvénytervezet előkészítésében – a MÁÉRT(7) keretében – a kormány és az ellenzéki pártok képviselői mellett részt vettek a határon túli magyar pártok küldöttei. Tehát a Kárpát-medencében élő (összes) magyar politikai szervezetek képviselői. A MÁÉRT II., 1999. november 12-i ülésén a résztvevők felkérték a Magyar Köztársaság kormányát, hogy vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának lehetőségét. A MÁÉRT, a kormány és a különböző szakbizottságok az első változatot 2000 júliusában készítették el, majd további egyeztetések – a MÁÉRT 2000 decemberi III. ülése – után 2001 márciusában a kormány véglegesítette a törvénytervezetet, amelyet 2001 áprilisában a parlament elé terjesztett.

A státustörvény körüli viták néhány kulcskérdés körül forognak: 1. a koncepció maga, 2. a törvény hatására vonatkozó előfeltevések, 3. a törvény hatálya alá kerülő személyek köre, 4. az igazolást kiállító hatóság kérdése, 5. a lehetséges következmények.

A koncepció
Mielőtt ez a koncepció megszületett volna, a kettős állampolgárság kérdése állt a vita központjában. Miután ez több jogi és politikai akadályba ütközött, a státustörvény megalkotása mindenki számára elfogadható köztes megoldásnak ígérkezett. Bár a státustörvény elnevezés megmaradt, később kedvezményeket nyújtó törvénnyé alakult, míg a végső változat egyszerűen a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvényként került a parlament elé. A státustörvény első változata után a Magyarok Világszövetsége elkészítette a Külhoni Állampolgárságról szóló törvénytervezetet, amelyben központi szerepet kapott a magyar útlevél megadása a határon túli magyarok számára – mint a schengeni kérdésre adandó válasz.

A szomszédos államokban élő magyarok kimondva vagy kimondatlanul hátrányos helyzetben vannak a többségi nemzetek tagjaihoz képest. Habár jogilag az illető államok nem tesznek különbséget állampolgáraik között, ez a gyakorlatban nem így van. Ebben az értelemben a magyarországi állami támogatás, valamint a státustörvény egyfajta kompenzációként is felfogható. Nem lenne szükség státustörvényre és magyarországi állami támogatásra, ha igaz lenne az az állítás, hogy az illető országok, ha nem is pozitívan, de legalább etnokulturális értelemben semlegesen viszonyulnának a nemzeti kisebbségekhez.

A törvény szándékát a legvilágosabban a törvénytervezet preambuluma fejezi ki, miszerint a magyarországi országgyűlés „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudatának biztosítása” végett alkotja meg a törvényt.

A törvény hatására vonatkozó feltételezések
1990 után felgyorsult a határon túli magyarok Magyarországra vándorlása/telepedése, ami komoly gondként fogalmazódik meg mind Magyarországon, mind a határon túli magyarok körében. A törvény megalkotói abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a magyar nemzetpolitika szempontjából az lenne a legkedvezőbb, ha a határon túli magyarok szülőföldjükön maradnának, és ott érvényesülnének. Hozzá kell tennünk, hogy Magyarországon a népesség hosszú ideje csökken, és az európai trendekhez hasonlóan Magyarországnak is egyre nagyobb szüksége van képzett munkaerőre. Ebből a szempontból nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy Magyarország – a határon túliak „helybentartása” mellett – a legolcsóbban és a legkisebb beilleszkedési gondokkal határon túli magyar szakemberekkel tölthetné fel a keletkezett és folyamatosan keletkező szakemberhiányt.

Jelenleg szakmailag nem lehet eldönteni, hogy vajon a törvény az elvándorlást vagy az otthon maradást fogja-e elősegíteni.(8) A magyarországi politikai diskurzusban mindkét érv felbukkan. A törvénytervezet úgy kívánja szolgálni a határon túli magyar közösségek megmaradását, tagjaik azonosságtudatának megőrzését, hogy egyúttal a szülőföldjükön való maradásra ösztönözzön. Habár nem tartozik tárgyunkhoz, a külhoni állampolgárságra vonatkozó törvénytervezet is hasonló célokat fogalmaz meg.

A feltevés az, hogy ha a határon túli magyarok különösebb korlátozások nélkül utazhatnak Magyarországra, illetve ott valamilyen kedvezményekben részesülnek, akkor kevesebben fognak szülőföldjük elhagyása mellett dönteni. A tervezetet ellenzők vagy a részlegesen egyetértők ezt másképp látják. Tabajdi Csaba szerint „elképzelhető, hogy a most beterjesztett törvénytervezet az átcsábítás törvénye lesz”(9). Ugyanezt állítja Szent-Iványi István: „a kormányzat által formába öntött elképzelés végül is nem az otthon maradást, hanem az elvándorlást ösztönzi majd”.(10)

A törvénytervezet bizonyára hatással lesz a migrációs döntésekre, viszont más tényezők – például a gazdasági helyzet – talán inkább befolyásolják ezeket a döntéseket. A státustörvény csak Magyarország EU-s csatlakozásáig nyújt kedvezményeket. Bizonyos területeken azután is nyújthat, viszont az igazán fontos kérdés, a vízum nélküli Magyarországra utazás nincs megoldva. Értelemszerűen nem mindenki élhet majd a kedvezményekkel. Státustörvénnyel vagy anélkül Magyarország – a közeljövőben várható – csatlakozása a schengeni egyezményhez új helyzet elé állítja a határon túli magyarságot, ami a státustörvénynél erősebb döntésbefolyásoló tényezőnek bizonyulhat.

A törvény hatálya alá kerülő személyek köre. „Ki a magyar?”
A státustörvény körül kibontakozó vitában fontos helyet foglalt el a „ki a magyar” kérdése. A hozzászólók az egyik legaggályosabb kérdésnek a státustörvény hatálya alá eső személyek meghatározását látták. A törvény szövegezői ezt kivédendő, azt a megfogalmazást használták, hogy ki a jogalany, illetve személyi hatályról beszéltek. „A jogszabály bevallott célja és kizárólagos értelme – írja a baloldali-liberális beállítottságú, ellenzéki Magyar Hírlap cikkírója –, hogy a kisebbségben élő magyarok számára olyan kedvezményeket teremtsen, amelyek megkülönböztetik őket a hazánkkal kapcsolatba kerülő más külföldi állampolgároktól. Tehát amikor a törvény jogalanyait kijelölik, akkor elkerülhetetlenül a szomszédos országokban élő magyar nemzettag fogalmát töltik meg tartalommal.”(11) Elméleti szempontból ez a törvénytervezet kulcskérdése.

A törvény hatálya alá kerülő személyek körének meghatározását végigkísérte az objektív és szubjektív kritériumok közötti ellentét/vita. Az identitás szabadságának – szubjektív – elve ütközött itt a nyelvismeret, illetve a magyar intézményekhez (egyház, párt, szervezet) való tartozás – objektív – kritériumaival. A határon túli magyarok jogállása körüli vita – elméleti síkon – lényegében a nemzet meghatározása körül forog. Annak ellenére, hogy a „ki a magyar” kérdést a kedvezményekről szóló törvénytervezet nem érinti, lényegében arról van szó, hogy a határon túl élők közül ki tartozik a magyar nemzethez. A törvénytervezet úgy próbálja meghatározni a törvény hatálya alá kerülők körét, hogy csak a magyar etnokulturális nemzethez tartozók, illetve azok közül mindegyik a hatálya alá kerülhessen.(12)

Mivel a törvénytervezet csak a szomszédos államokban élő magyarokra vonatkozik, arra hivatkozva, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések következményeként kerültek más állam uralma alá, a tervezet koncepcióját nem tekinthetjük tisztán az etnokulturális nemzetdefiníció alapján állónak. Viszont az etnokulturális és a területi elvet összekapcsolva, a státustörvény egyfajta etnoterritoriális nemzetmeghatározásra épül. Elméleti szempontból a törvénytervezet akkor lett volna koherens, ha a világon élő összes magyarra vonatkozik.(13) Ezek után, részben az eddigi gyakorlatnak megfelelően, de most már kodifikálva, háromféle magyarságról beszélhetünk: a magyarországi és a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarságról, valamint a nyugati magyar emigrációról.

A különféle nemzetmeghatározások két csoportra oszthatók. Az egyik megközelítés a nemzetet a modern kor termékének tekinti, amely bizonyos társadalmi változások következményeként és az államhoz kötötten jött létre. A másik megközelítés az etnikai magot hangsúlyozza, amely létezett jóval a modern nemzetek megjelenése előtt is. Az utóbbi megközelítések elsősorban a nyelvet és a kultúrát hangsúlyozzák, valamint az etnoszimbólumokat. Az említett nemzetdefiníciók hivatkozási pontjai, előfeltevései különbözőek, esetenként egymást kizáróak. Viszont ha egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, észrevehetjük, hogy a különböző politikai csoportosulások politikai érdekeiknek, ideológiájuknak megfelelően használják a számukra leginkább kedvezőnek vélt meghatározást.(14)

Elméleti szinten a kérdést a legkomolyabban Bauer Tamás vetette fel.(15) Szerinte a romániai magyarok a romániai politikai közösség tagjai, azáltal, hogy román állampolgárok, és részt vesznek a romániai politikai életben. De ettől a román politikai nemzet tagjai is egyben? Ehhez tisztáznunk kell a kulturális és politikai nemzet fogalmait. Röviden, az előbbi etnokulturálisan határozza meg a nemzetet, és a közös nyelvre és kultúrára helyezi a hangsúlyt, az utóbbi pedig az egy államon belül élőket tekinti egy nemzet tagjainak. A politikai a jelző, az alany pedig a nemzet. A kulturális (más szóhasználattal az etnokulturális) nemzet esetében a kulturális a jelző, az alany ugyancsak a nemzet. A hangsúly a nemzet fogalmán van. A kérdés ugyanúgy merül fel, mint a polgári, illetve etnikai nacionalizmus esetében.(16) A Bauer Tamás által használt értelemben a magyar politikai nemzet és a magyar állampolgárok egymást átfedő fogalmak. E logika szerint a romániai, szlovákiai stb. magyarok a román, szlovák stb. politikai nemzet tagjai. Ha a politikai nemzetet azonosítjuk az állampolgársággal, ez így is van. Viszont ebben az esetben szinte felesleges a politikai nemzet fogalmát használni. Magyarországi szemszögből tekintve talán jogos ezt a fogalmat használni, lévén, hogy a magyarországi kisebbségek részesei voltak a 19. századi modernnemzet-kialakulásnak és nemzetépítési folyamatnak, és a jelenleg a kisebbségekhez tartozókról elmondható, hogy kettős nemzeti identitással rendelkeznek, így magyarral is. A Magyarországgal szomszédos államok magyar kisebbségei esetében ez nincs így. A jelenlegi magyar kisebbségek nem vettek részt a szomszédos nemzetek kialakulásában, amelyeknek az 1918 utáni nemzetépítési folyamata részben e kisebbségek ellen irányult(17). Kettős identitásról pedig nem beszélhetünk, legfeljebb a vegyes házasságok esetében.

Azáltal, hogy a romániai magyarok, közvetlenül vagy szervezeteiken keresztül részt vesznek a romániai politikai életben, azáltal, hogy Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában a kisebbségi pártok kormányzati szerepet töltöttek/töltenek be, azáltal, hogy a kisebbségiek az illető ország állampolgárai, és ezek által az illető politikai közösséghez tartoznak, még nem jelenti, hogy az illető állam politikai nemzetéhez is (!) tartoznának. A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális értelemben vett nemzet elsősorban a különböző nemzetek kialakulására vonatkozik, illetve az állam valamely nemzeti elven való szerveződését kifejező különböző politikákra. Semmiképpen sem tényt kifejező állítások. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, most Románia példáját tekintve, hogy a román állam az országban élő kisebbségekkel szemben a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat, Románia határain kívül – elsősorban Moldova Köztársaságban – élő románokkal szemben pedig a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát. Magyarország a politikai nemzet elvén alapuló politikát folytatott a Magyar Királyság területén 1867 és 1918 között, és folytatta ezt 1918 után Magyarország területén, párosulva egy, a kulturális nemzet elvén alapuló politikával a szomszédos országok magyarságával szemben. Ezekkel a példákkal csak azt akartam megmutatni, hogy mennyire kockázatos valamelyik meghatározás kritikátlan használata.

Bauer Tamás, a státustörvényt radikálisan elutasító SZDSZ képviselője szerint e törvény tulajdonképpeni üzenete a következőképpen fogalmazható meg: „A ti voltaképpeni hazátok a magyar állam, és nem az, amelynek polgárai vagytok. …a magyar állam szíve szerint megadná … amit attól az államtól, amelynek fennhatósága alá Trianon rendelt titeket, hiába vártok. …ne reméljetek integrálódást annak az államnak a politikai közösségébe, amelynek polgárai vagytok… továbbra is reménykedjetek valami másban, holott az valójában sohasem valósulhat meg”.(18) Bauer szerint ez a törvény különösen azért ártalmas, mert már elindult egy olyan folyamat, amely eredményeként a kisebbségi magyarok végül hazájuknak fogják tekinteni az illető államot, amelyben élnek. Ezt a folyamatot törné meg a státustörvény, amely szembe fogja állítani a kisebbségi magyarokat a többségi lakossággal, ezáltal tartósítva a szomszédos államokban élő magyarok hazátlanságát.

Bauer konkrét állításaival nem kívánok vitába szállni, de megjegyzem, hogy a mögöttük rejlő szemléletmóddal szembe lehetne állítani egy másik, természetesen nem igazabb, hanem ugyanolyan relatív – és pont annyira vitatható – szemléletet. A szerző felfogásában a kisebbségi kérdés a megoldás felé halad, a határok „légiesítésével” közömbössé válik, hogy valaki milyen nemzethez tartozik. Nézete szerint a kérdés addig kérdés, ameddig Magyarország és a szomszédos országok nem válnak az EU tagjává. Nem osztom ezt az optimista nézetet, mert az általam elfogadott – de elismerem: pont annyira vitatható – nézet szerint ezt nem támasztja alá sem a nemzetállam, sem a kisebbségi nemzetépítés érvényesülő logikája. Lehet azt gondolni, hogy a nemzeti elv meghatározó jellege megszűnik, viszont ennek egyelőre semmi jele nem mutatkozik, és a nemzeti kompetíció – nézetem szerint – továbbra is meghatározó marad. A morális jellegű elvárást a szociológiai folyamatokkal szembeállítva azt állítom, hogy a hazátlanság érzése nem szűnik meg, és a többségi és kisebbségi lakosság szembenállása is valamilyen formában továbbra is fennmarad.(19)

Az igazolást kiállító hatóság kérdése
A törvénytervezet szerint nem a magyar állam, hanem a majd később megalakuló határon túli magyar szervezetek által létrehozott testületek (irodák) illetékesek a jogosultságról dönteni. Gyakorlatilag ezek a testületek döntik el, hogy ki tartozik az illető nemzeti kisebbséghez, tehát hogy ki a magyar. A státustörvény koncepciója szerint a határon túli magyar testületek gyűjtenék össze az igényléseket, és ezt továbbítanák a magyar államhoz, amely kiállítaná a jogosultságot igazoló iratot. Az elbírálás mindenképpen tartalmazni fog szubjektív elemeket is, mint ahogy a magyarság meghatározásánál láttuk, viszont elméletileg ez a kérdés nem oldható meg, csupán bízni lehet a testületek és az azokban dolgozó személyek elfogulatlanságában. „Akinek nem ítélik oda az igazolványt, azt magyarnak sem ismerik el” – figyelmeztet, jogosan, a szlovákiai Öllős László, a lehetséges buktatókat szemügyre véve.

A magyar állam csupán kiállítja az igazolványt. Paradox helyzet alakulhat ki, amelynek fontos jogtechnikai vonatkozásai vannak, elsősorban az, hogy a magyar állam nem működtethet közhivatalokat egy másik állam területén.(20) Éppen ezért a határon túli szervezetekből delegált testületek csupán ajánlást tehetnek arra vonatkozóan, hogy kit lehet magyarnak tekinteni. De magát a döntést a magyar állam hatóságai hozzák meg. Az etnoterritoriális nemzetmeghatározás, valamint a kétlépcsős magyarságmeghatározás így végeredményben a határokon átnyúló magyar nemzet intézményesítéseként is felfogható.

Lehetséges következmények. Összegzés
Többen aggodalmaikat hangoztatták a törvénytervezettel, illetve annak lehetséges hatásaival kapcsolatban. A lehetséges problémák forrásai: a többségi lakosság viszonyulása, az EU-konformitás, a törvény anyagi vonzatai, az igazolványt kiállítók szubjektivitása, a kivándorlás elősegítése, az idegenrendészeti szabályoknak a státustörvény vitájával párhuzamosan folyó szigorodása, a más törvények által később szabályzandó kérdések, a belpolitikai, illetve a határon túli szervezetek közötti feszültségek. Meglátásom szerint két komoly, megoldásra váró gond van a törvénnyel kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy a törvénytervezet elsősorban a Magyarországon igénybe vehető kedvezményekre összpontosít, és nem a határon túli szervezetek, intézmények megerősítésére. Igaz, hogy a törvény nem fogja érinteni az eddigi támogatási rendszert, viszont ez csak mellékesen jelenik meg a törvénytervezetben, és ugyanakkor elképzelhető, hogy más forrásmegosztás jobban elősegítené a szülőföldön maradást. A másik arra vonatkozik, hogy nincs válasz a Magyarország EU-csatlakozása utáni helyzetre, ami tulajdonképpen a státustörvény megalkotásának talán legfőbb kiindulópontja volt.

Jegyzetek
(1) A törvénytervezet hivatalos megnevezése „a szomszédos államokban élő magyarokról”. A politikai diskurzusban (de a szakmaiban is) a státustörvény megnevezés vált elfogadottá, ezért ebben az írásban én is így használom.
(2) Mann, Michael: Nation-States in Europe and Other Continents: Diversifying, Developing, Not Dying, DAEDALUS, Vol. 122(3), 1993
(3) Brubaker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe, Cambridge University Press, 1996
(4) Ebben a tanulmányban nincs módon kidomborítani a Magyarországgal szomszédos államok közötti különbségeket, viszont mindenki számára nyilvánvaló, hogy a magyarországi munkavállalás, letelepedés sokkal fontosabb például egy kárpátaljai, mint egy felvidéki magyar számára.
(5) A törvény nem tesz különbséget erdélyi magyar és erdélyi román között, ha magyar állampolgár felmenőkkel rendelkeznek. Elvileg mindkettő ugyanolyan feltételek mellett szerezheti meg a letelepedési engedélyt, illetve ezt követően az állampolgárságot.
(6) Tóth Judit: A diaszpóra a jogszabályok tükrében, Regio, 1999/3–4.
(7) Magyar Állandó Értekezlet, 1999 márciusában alakult meg.
(8) Habár több felmérés készült, nézetem szerint ezeket a kérdéseket nem lehet kérdőíves módszerrel megvizsgálni.
(9) Népszabadság, 2001. április 10.
(10) Népszabadság, 2001. április 10.
(11) Neumann Ottó, Magyarságot igazoló hivatal, Magyar Hírlap, 2000. július 11.
(12) A törvénytervezet hasonló kedvezményeket biztosít a magyar igazolvánnyal rendelkező fél nem magyar családtagjainak is, úgy, hogy közben nem kényszeríti őket arra, hogy magyarnak vallják magukat.
(13) Értelmezésemben ez elsősorban gazdasági okokkal magyarázható.
(14) Nem állítom azt, hogy a politikai eliteknek elméletileg koherens nézeteket kell vallaniuk, és azok szerint cselekedniük, viszont társadalomtudományi szempontból nem kerülhetjük meg ezeket.
(15) Bauer Tamás, A hazátlanság tartósítása, Népszabadság, 2001. január 10. Nem annyira a Bauer Tamással való vitatkozás a célom, hanem az általa felvetett kérdések körüljárása.
(16) Kántor Zoltán, Polgári nacionalizmus?, Provincia, 2000/7.
(17) Erre a különbségre Molnár Gusztáv hívta fel a figyelmemet. - K. Z.
(18) Bauer Tamás, uo.
(19) Öllős László, Hova tartozhatunk?, Fundamentum, 2000/3., 101. old.
(20) Leszámítva természetesen a nagykövetségeket és konzulátusokat, viszont ezeket sem gyakorlatilag, sem politikailag nem lett volna célszerű e feladat elvégzésével megbízni.

1968, Temesvár, szociológus, politológus, Teleki László Intézet, Budapest; vendégtanár, ELTE, Budapest, tanár: Kolozsvár és Temesvár; Kisebbségi nemzetépítés; A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség, Regio, 2000, 3.; Az RMDSZ a romániai kormányban, 1996-2000 (Bárdi Nándorral), Regio, 2000/4.