utolsó frissítés: 2006. nov. 20.

Az önmeghatározás és önszerveződés néhány elméleti kérdése. PROVINCIA, 2000. 4. sz.

Az önmeghatározás és önszerveződés néhány elméleti kérdése

 

Antonela Capelle-Pogăcean a román nemzetállam és a magyar anyanemzet elméleti keretében elemzi a romániai magyar kisebbség 1989 utáni önmeghatározási kísérletét. A szerző természetesen történelmi összefüggéseiben is megvizsgálja ezt a kérdést, jelezve, hogy nem újkeletűek a meghatározási kísérletek: olyan folyamatról van szó, amely 1918 után kezdődött. A kérdések azonosak, a válaszok minden esetben az adott politikai rendszer függvényei. Most a tanulmány által felvetett néhány kérdésre szeretnék reflektálni, amelyek közül az állam és nemzet viszonyának, valamint a nemzeti kisebbség értelmezési keretének kérdését tartom a legfontosabnak. Az önmeghatározás és az önszerveződés kérdései szorosan összefüggnek, logikailag viszont az önmeghatározás az elsődleges.

Az állam és nemzet viszonyát feszegető elméleti kérdéssel kezdem. Közhely, hogy a térségben az állam és nemzet határai nem esnek egybe. A modern nemzetek kialakulása óta ez a térség egyik fő problémája. Hamis az a nézet, hogy az (esetleges) gazdasági jólét ezeket a kérdéseket megoldja majd. Abból kell kiindulnunk, hogy az etnikai/nemzeti kérdések még hosszú ideig befolyásolják a térség politikáját, és csak azt tehetjük, hogy - Capelle-Pogăceant idézve - "megpróbálunk élni velük".

A probléma megértéséhez figyelembe kell vennünk a nemzetek kialakulásának és a nemzeti elv szervezőerejének kérdését. A nemzeti kisebbségek esetében külön figyelmet kell szentelnünk az illető kisebbség kialakulásának módozatára. Amennyiben a nemzet határa és az államhatár nem esik egybe, különbséget kell tennünk a kultúrnemzeti és az államnemzeti önmeghatározások között, és ebben Benedict Anderson meghatározása, a nemzet mint képzelt, körülhatárolható és szuverén politikai közösség, segíthet. Ez természeten vonatkoztatható, némi pontosítással, a nemzeti kisebbségekre is. Nem hagyható figyelmen kívül az etnokulturális értelemben vett nemzet és a nemzeti kisebbség viszonya. Míg, andersoni értelemben, 1918 előtt a magyar nemzet képzelt politikai közösség volt, addig 1918 után ez legfeljebb a magyar állam határain belül maradtakra érvényes. Állíthatjuk, hogy a meghatározás érvényes a Magyarország területén élő magyarságra, de a "képzelt" kifejezés csak megszorítással használható, mert a képzelt közösséghez tartozóknak csupán egy része (a többsége) maradt az államban. Vagyis mondhatni, hogy a szükséges kritériumnak megfelel, de az elégségesnek nem. Nézzük meg a nemzeti kisebbséget. Vajon szuverén és körülhatárolt, képzelt politikai közösség-e? Igen, képzelt, mint minden nagyobb csoport. Körülhatárolt, de határa nem a ?képzelt", hanem a konkrét országhatár, amely a képzeltnek határt szab. Szuverenitásról pedig egyáltalán nem beszélhetünk. Megállapíthatjuk, hogy az országhatárok határozzák meg a képzelt közösség határait. Ezért háromféle képzelt közösséget különböztethetünk meg. Az egyik az etnokulturális képzelt közösség (az "összmagyarság"), a másik az anyaországi szuverén képzelt közösség, a harmadik pedig a nemzeti kisebbségek képzelt közössége. Mindig meg kell vizsgálni az 1918-at követő korszakokban a három közötti viszonyt; ez a vizsgálat sokszor magyarázatot ad különböző nemzeti kérdésekben.

A nemzet kérdése nem csupán elméleti kérdés. Különböző politikai helyzetekben a politikai elitek, érdekeiknek megfelelően, az önmeghatározás más-más konstitutív elemére fektették a hangsúlyt. Szűcs Jenő találóan mondja: "a Monarchiában a magyar vezető osztályok történelmi tudatát a két koncepció változó használata jellemezte: államnemzeti volt a nemzetiségekkel szemben, kultúrnemzeti a bécsi udvar németesítő politikájával szemben". A nemzetdefiníció, illetve ennek használata nem csupán szakmai fogalom, illetve eljárás, hanem politikai eszköz is. A kelet-európai nemzetek kialakulását, nemzetépítését elemezve tapasztalhatjuk, mennyire függ ez a definíció a politikai helyzettől és a politikai intencióktól egyaránt. Míg Magyarországon nincs olyan nemzeti kisebbség, amely politikai programot fogalmazna meg, vagyis nem létezik olyan nemzeti kisebbség, amely nemzetépítő politikát folytatna, addig ez elmondható Romániában a magyar kisebbségről. Románia nem tudja azonos fogalmi keretben meghatározni nemzetkoncepcióját, mert vagy nem tekinti a Moldova Köztársaságban élő románokat a nemzet részének, vagy elfogadja, hogy a romániai magyarok a magyar nemzethez tartoznak. A nemzetállami koncepció jegyében nem lehet a romániai kisebbségeket és a határon túli románokat egyaránt az etnokulturális nemzethez tartozónak tekinteni. Az említett okok miatt a nemzet és állam viszonyát a konkrét politikai helyzettől függően kell vizsgálni.

A fentebb leírtak alapján megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy - szkepticizmussal tekintve a hivatalos retorikára, s egyúttal eltekintve attól, hogyan definiáljuk a Romániában élő magyarokat - a romániai magyarság önmeghatározása egyrészt a történelmi helyzet függvénye (román állam, magyar nemzet), másrészt - és talán ez a fontosabb - önálló politikai és társadalmi entitásként tételezi magát. Kimondott vagy kimondatlan célja a valamilyen önálló, nemzeti elven szerveződő társadalom megteremtése. Az intenciókra helyezem a hangsúlyt, mert az öndefinícióról beszélünk, amely magától értetődően tartalmaz egy jövőképet.

Hozzászólásomban nem térek ki a román és a magyar állam politikájára a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatban, ezt Capelle-Pogăcean több példával illusztrálja. A továbbiakban inkább a romániai magyar kisebbség önszerveződésével foglalkozom.

Nemcsak az önmeghatározás síkján történik változás 1918 után, hanem az önszerveződés szintjén is. Ekkor kezdődik el a nemzeti alapon való intézményesülés. A nemzeti kisebbségi pártok egyszerre politikai pártok és társadalmi szervezetek. Mint pártok részt vesznek az országos és helyi választásokon, aminek következményeként struktúráik megerősödnek. Ezzel párhuzamosan saját ("képzelt") társadalmukat igyekeznek megszervezni, és igyekeznek kialakítani ennek fő jellemzőjét az etnikai alapú intézménystruktúrát. Ez azt jelenti, hogy az etnikai törésvonal meghatározó. A Molnár Gusztáv erdélyi kérdésről szóló tanulmánya által indított vita is felveti a törésvonalak kérdését. Kicsit leegyszerűsítve, Molnár a területi törésvonalra helyezi a hangsúlyt, míg vitapartnerei közül néhányan az etnikai törésvonalat tartják fontosabbnak. Reflexiómban csupán az etnikai törésvonallal foglalkozom.

Az andersoni modell segítségével megérthetjük, hogy egy nemzeti kisebbség miért szeretne szuverén politikai közösséggé válni. Megfigyelhetjük politikusainak és értelmiségének ezirányú törekvéseit. Az előbbi megállapításokat véve alapul kijelenthetjük, hogy a kisebbségi politika célkitűzéseit úgy fogalmazhatjuk meg, mint az országon belüli kisebb egységek megteremtésére irányuló törekvéseket (ebben az írásban nem foglalkozom a szecesszió és az irredentizmus kérdésével). Alaptételnek fogadjuk el, hogy a kisebbség, minden nyilvános retorika ellenére, szegregációra törekszik. Ennek a szegregációnak két fajtája különböztethető meg: a területi és az intézményes. A kisebbségi politikában a föderalizmus, az autonómia, a devolúció, az adminisztratív decentralizáció azért kap akkora jelentőséget, mert az említettek a kisebb egységek megteremtését szolgálják. Olyan egységekét, amelyekben a nemzeti kisebbség esetleg többségbe kerülhet (ha nem is homogén csoportként), és amelyekben valamilyen formában ők hozzák a döntéseket. Ezáltal közelebb kerülnek ahhoz az politikai helyzethez, amelynek kialakulása, Ernest Gellner szerint, a nacionalizmus egyik célja, és amelyben a nemzetet a nemzettársakból kikerülő vezetők irányítják. Az intézményes szegregáció különálló (magyar) intézményeket próbál létrehozni, akár a meglevő állami intézményrendszerből leszakítva (vagy azok keretén belül), akár új intézmények létrehozásával. A cél tehát olyan intézmények megteremtése, amelyekben a kisebbség saját igénye és elképzelése szerint szervezi meg a működést. Ez természetesen csupán makroszintű megállapítás, amely nem tér ki a mikroszintre.
A politikai és jogi követeléseket tehát elkülönítjük az etnocivil társadalom megerősítésétől illetve létrehozásától. A előbbiekből láthatjuk, hogy a kisebbségi politikai csoportosulások esetében külön kell választanunk a politikai pártot és a társadalmi szervezetet. Természetesen a gyakorlatban ezek nem különíthetők el igazán, de módszertanilag megengedhetjük magunknak ezt a különválasztást. A kisebbségi párt, mint politikai párt, részt vesz az ország politikai életében, választásokon indul, képviselőcsoportot alakít, képviseli szavazói érdekeit. Vagyis az említett területi és intézményi szegregáció érdekében cselekszik. Tehát kifele (kultúrán, nemzeten keresztül) szegregál. Befele integrál. Ez utóbbi a szerepe minden kisebbségi politikai csoportosulásnak, mint társadalmi szervezetnek, amely a nemzeti identitást erősítve szervezi meg az etnocivil társadalmat.

Két folyamatot kell figyelembe vennünk: a felülről irányítottat és az alulról szervezettet. A felülről létrehozott vagy felülről irányított szervezetek, intézetek közé azokat sorolom, amelyek valamilyen módon függnek a romániai magyarság vezető testületeitől. Alulról létrehozottak azok, amelyek ettől függetlenül alakultak meg. Természetesen ezek a "civil" kezdeményezések is gyakran függnek valamilyen módon vagy a tágabb értelemben vett RMDSZ-től vagy a magyarországi forrásoktól. Ilyen értelemben alig beszélhetünk romániai magyar civil társadalomról, ezért javaslom az elemzéshez az etnocivil társadalom fogalmát. Ez a civil társadalom a romániai magyar intézményépítés, pontosabban a romániai magyar nemzetépítés projectjébe tartozik. A párhuzamos társadalom megteremtése a cél. A csíkszeredai kutatócsoport (Biró A. Zoltán) romániai magyar társadalomról beszél, ami szerintem ennek a nemzetépítő politikának esetleges eredménye lehet.

Elméleti szempontból érdekes kérdés az, hogy merre visz ez a kisebbségi nemzetépítés. Csupán az elemzési keret tisztázása miatt érdemes elgondolkodnunk azon, elképzelhető-e, hogy egy sikeres nemzetépítési politika külön nemzet kialakulásához vezessen? Lesz majd romániai magyar nemzet is a magyar nemzet mellett? Vagy úgy tekintsük, hogy Magyarország és a szomszédos országok magyar kisebbsége ugyanazt a nemzetet építi különböző körülmények között? Ezekre a kérdésekre nem tudok megfogalmazni semmiféle választ, de módszertanilag fel kell tennünk őket, főleg azért, hogy szerényebben fogalmazzunk, és a nemzetépítés fogalmát csupán hipotézisként fogadjuk el. Ezzel a pontosítással most már elmondhatom, empirikus megfigyeléseimből arra a következtetésre jutottam, hogy a nemzetépítési mechanizmusokat kell elemeznünk.

Reflexiómban csupán a tanulmány néhány kérdését igyekeztem körüljárni, abban a meggyőződésben, hogy a deskriptív elemzéseket elméleti keretbe kell ágyazni. Capelle-Pogăcean alapvető kérdéseket vet fel, amelyek remélhetőleg gyümölcsöző vitához vezetnek a lap hasábjain.

Ugrás az oldal tetejére